A bégnek tetszett a felelet, nem is kiabált többet, hanem előadta a rozsdás pisztolyait, csorba kardjait a kovácsnak, hogy javítson rajtuk. Fekete Péter uram összeszedte a holmit és eltávozott velük.
E közben kiderült, hogy a táborban magyar foglyok vannak. Kiderült pedig abból, hogy az őrséggel összeverekedtek és két szpáhit agyonütöttek. A keletkezett kaszabolásban öt magyart összevagdaltak. Nagy sikoltozás, kiabálás, lövöldözés keletkezett, a foglyok közül egy a kovácsmühely felé menekült, a törökök ott, Fekete Péter előtt ütötték, le szegényt. Szép fiatal ember volt, ruhája tépett, arca csupa vér. Lehanyatlott és jajszó nélkül meghalt. Fekete Péter odalépett hozzá s azt mondta a martalóc törököknek, akik kergették:
— Hagyjátok, hiszen már halott.
Azzal bevitette az udvarára, hogy majd eltemeti.
A bégnek azonban nem tetszett a zendülés. Belátta, hogy igy bajosan jut el foglyaival Budára. Összeült a tisztjeivel tanácskozni, a minek az lett a vége, hogy újra maga elé hivatta Fekete Pétert.
A minapában a kegyelmes úrhoz levelet intéztem, ezt a levelemet le nem pecsételtem, de még csak le se ragasztottam, hogy ne csak a feöúr, hanem minden ember elolvashassa. Megírtam benne, hogy a hajduföldben régi várromok nem emlékeztetik a mai ivadékot az ősök tetteire. - De a hajdúk a nélkül se felejtik el a múltakat.
Hát ez igy is van. Hires, nevezetes düledékeik nincsenek, de holmi kisebb romok akadnak, melyek itt-ott jelzik, hol folyt egykor zajosabb élet, mely ma már megszűnt.
A nánási vicinális prüszkölve vágtat el a zeleméri csonka torony mellett. A toronyhoz templomromok csatlakoznak. Egykor a hivők éneke szállt innen ég felé, ma vad növevények kuszáit raja futja be s madarak fészkelnek a népesedésekben. S mikor tavasszal látom a romok közt az iszalag üde zöldjét s hallom a madarak énekét, igy szólok magamban: Ezek is az Istent dicsérik a maguk módja szerint.
Hej, de sokszor elhaladtam e festői romok alatt. Kora tavasszal mikor friss zöld volt a messze határ, késő ősszel, mikor száraz kórót kergetett a szélvész a pusztaságon, de télviz idején is nem egyszer baktattunk el erre a hóviharban, mely mintha nem is havat, hanem nagy felhödarabokat dobált volna reánk. S a kocsikban összeülve, hallgattuk az öreg hajdúk beszédét a vasuttalan régi időkről, mikor öt lóval törték itt az utat hazafelé... Itt hallottam a zeleméri kovács történetét is.
És mégis megtörtént, hogy egyszer csak vége szakadt ennek a vidám életnek. — Nem cifrázom, úgy mondom el, a hogy hallottam...
Nagy csörtetve török katonák érkeztek Zelemérre és tábort ütöttek Fekete Péter földjén, közel a kúthoz, a hársfák alatt. Egy kövér bég vezette őket, aki felütötte hófehér sátrát, szőnyeget terített eléje, leült, falatozott s miután száját, kezét gondosan megmosta, szerecsen csatlósát elküldte Fekete Péterhez azzal az üzenettel, hogy jelenjék meg úri színe előtt.
Fekete Péter akkor már tudta ott ténfergő török vitézektől, hogy a bég Nagyváradról jön, foglyokat visz s fegyvereit itt óhajtja reparáltatni, mert hírét hallotta Fekete Péter ügyességének.
Fekete Péter a maga módja szerint büszke ember volt, de nem bolond. Már pedig csak bolond ember köt ki a hatalmasabbakkal. Azért hát a goromba üzenet ellenére csak úgy kormosan, börkötényesen, meztelen karral megjelent a vezér előtt.
— Kutya, nem tudsz megmosakodni, mikor nagy ur elé kerülsz?
— Nem piszok ez, nagyhatalmú bég, a munka fogott engem be feketére, az pedig nem szégyen. Csak este szoktam megmosakodni, mikor a dolgomat elvégezem.
— Ne ugass, hanem mondd meg, hogy te vagy-e az a hires fegyverkovács?
— Fegyverkovácsnak fegyverkovács vagyok, ha híremet hallottad, híres is vagyok. Ha munkád van számomra, mondd el, de ne tartóztass, mert a fecsegésből nem élek meg.
— Majd kapsz mindjárt ötven botot a talpadra, hirtelen gyaur kutya.
— Azt te nem fogod megcselekedni, nagyhatalmú bég, mert a vitéz katona nem szokta a gyöngéket bántalmazni.
Debreczenből kanyargott egy széles ut föl Szabolcsmegye felé. Ezen ut mellett, közel a zeleméri templomhoz volt egy korcsma s a korcsmához tartozott a kovácsmühely. Úgy a korcsma, mint a kovácsmühely Fekete Péter uram tulajdona volt. Fekete Péter uram pedig kiváltságos szabadhajdu vala, aki kettős mesterségéből gondtalanul megélt.
Elvégzett ö rendesen mindent, a mihez egy kovácsmesterembernek értenie kellett. Ellenben, mint most mondanak, volt egy specialitása, mely neki bizonyos hírnevet szerzett: a fegyverkovácsolás. Debreczenben már akkor nevezetes mesteremberek voltak, kik messze földön tartott vásárokon feltűnést keltettek készítményeikkel. De Fekete Péter uram ezek mellett is megállta a helyét. Elannyira, hogy mikor egyszer a debreczeni tanács valami félelmes basának örömet akart szerezni, mely célból egy pár kölyökpuskát, helyesebben pisztolyt készíttettek neki, kijöttek Fekete Péter uramhoz Zelemérre tanácsot kérni. Fekete Péter uram tanácsai azután annyira hatottak rájuk, hogy az egész munkát rábízták. És a zeleméri fegyverkovács remek ezüstveretü egy pár pisztolyt készített, mely nemcsak czifraság volt, hanem veszedelmes fegyver is. Golyója harminc lépésről a deszkát keresztül verte. Akkor történt, hogy a debreczeni tanács meghívta Fekete Pétert, hogy telepedjék a városba. A mester szépen megköszönte a meghívást, melyet nagyba vett, mert látta belőle, hogy megbecsülték, de nem fogadta el. Azt felelte:
— Nem az a nagy ur, a ki sok embernek parancsol, hanem az, a kinek senki se parancsol. A városnak meg vannak a maga törvényei, amiket nekem meg kéne tanulni és azokhoz alkalmazkodni. Itt meg nincs semmiféle törvény és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Van házam, van korcsmám, van műhelyem, van földem, ez mind együttvéve megadja a mindennapi kenyeremet, magamnak, családomnak, cselédeimnek. A városban gazdagabb hatalmasabb embereket látnék. Talán irigység, elégedetlenség fogna el, ami megzavarná az én életemet. Lehetnének, a kik rám irigykednek és fenekednek. Ez is baj volna. Már én csak itt maradok, élek és halok.
— Készen vagy a fegyverimmel?
— Reggelre meg lesz minden.
— Egyéb munkád is lesz, de azzal is készen légy reggelre.
— Micsoda?
— Száz rabot viszek Budára, bilincset versz reájuk.
Fekete Péterben nagyot hördült a lélek.
— Nem értek én ahhoz, uram. Csak fegyvereket szoktam én kovácsolni, nem rabláncot. Vitéz ember örömére szoktam én dolgozni, nem rabok szomorúságára.
A bég hidegen végignézett rajta.
— Ugy-e, van feleséged meg gyermeked?......
— Van, uram.
— Szereted is őket, ugy-e?
Fekete Péter lehorgasztotta a fejét.
— Meg a szabadságod is szereted, ugy-e?
— Meg jobb szeretnél, ugy-e, itt a tanyádon maradni, mint a basák hajóját huzni Belgrádtól Budáig.
Fekete Péter melle zihált, de hang nem tört ki belőle.
— Látom, kutya, hogy magadban igazat adsz nekem. Ami láncom van, mind megkapod, a rabokat kettesével kovácsolod egymáshoz, de reggelre készen légy, mert tovább kell mennem. Takarodjál!
Mikor besötétedett, megkezdődött a keserves munka. A martalócok kettesével hajtották a rabokat Fekete Péter műhelye elé. A lobogó vörös fény messze kisütött a pusztaságba és a vörös fénybe egymásután felvonullak a szenvedő rab magyarok, erdélyi katonák, a kik vitéz küzdelemben foglyul estek s a kikre talán a messze Ázsiában örökös rabság vár. A kalapácsok csikorogva csattogtak a vason, az egyik ember imádkozott, a másik káromkodott és lehajtott fejjel, könnyben úszó szemekkel, háromszáz török katona villogó fegyvere között csak dolgoztak, egyre dolgoztak a néma kovácsok. Mert tudnotok kell, hogy mióta a zeleméri fegyverkovács műhelye fönnáll, most először történt, hogy nem hangzott föl munka közbe a nóta.
Az utolsó rab egy öreg ember volt, a ki szeme közé nézett Fekete Péternek és igy szólt:
— Száradjon el a keze annak a magyarnak, aki a magyarra rabláncot ver.
Fekete Péter összerezzent, elhajította a kalapácsát, inge ujját végighuzta verejtékes homlokán és igy felelt:
— Száradjon el a kezem, ha még egyszer kovácsszerszámhoz nyúlok.
Megutálta a mesterségét, megbecstelenitettnek érezte magát és szétrugta a műhelyét. Leforrázta a tüzét, bemeszelte kormos falait.
Mikor harmadnapra lovasvitézek állottak meg háza előtt és tudakozódtak a fegyverkovács után, azt felelte nekik:
— Meghalt.
Se pénzért, se jó szóért többé nem kovácsolt.
Zeleméri templomrom
Bölcs ember volt Fekete Péter uram, nagy igazságokat mondott ki az ő szája, mikor a debreczeni tanács meghivását vissza utasította. S vigan kovácsolta tovább legényeivel a munkához tartozó szerszámokat és a hadakozáshoz szükséges fegyvereket. Munkája akadt böven, olyan nép között élt, mely a munkát is szerette, de a fegyvert is büszkén viselte. S mindig készen állott arra, hogy a verejtékével megtermékenyitett földet hulló vérével megvédelmezze és még termékenyebbé tegye. A legények a nótákhoz gyönyörűen verték vasakkal a műhelyben a taktust. Sok nótát hoztak oda a könnyüvérü katonák, vidámat is szomorút is. Jó szóért, uj nótáért elvégezték a munkát, a szegény katonától pénzt se kívántak érte. A katona a megállást a műhelyben kezdte, de a korcsmában végezte. Annyija a legszegényebb katonának is volt, hogy egy kis áldomást nyújtott a kovácslegényeknek.
MCBUBU.HU - A zeleméri fegyverkovács - Írta: Rákosi Viktor 1908.
Zolnay László: Ünnep és hétköznap a középkori Budán - Fegyverkovács műhelye
