Maga a mese, vagy legenda a XV. századra tekint vissza. Ekkor itt élt Brankovics György szerb fejedelem, aki a törökök elől menekült az országba. (Uralkodása: 1427 - 1429) Elhunyt: 1456.12.24-én, Szendrőn. A monda szerint Zeleméri templom mellett egy vár állt, melyben egy Vaszil nevezetű gazdag rácz élt lányával, Mariczával. Az ő története ez.
A véres tőrt messzire dobja magától a feldühödt kéjencz, aztán jobbjával is magához öleli a leánykát, Maricza látja és tudja, hogy vesznie kell, mert ereje mindinkább fogyni kezd, s már beljebb akarja vinni prédáját az éhes karvaly, midőn a szép Maricza, ki egészen a bástya szélére jutott, a kétségbeesett küzdelemben átfogja a vad vezér nyakát, egyet fordul s magával rántja őt a hegyes karókkal, éles kövekkel megrakott mély árokba, hol a szép Maricza azonnal szörnyet hal, Daniló azonban csak lábát törte.
Kevéssel ezután a szép Maricza jegyese s az öreg Vaszil is megérkeztek, Mariczát szokott helyén, a kis lugasban nem találva, a bástyára siettek. Itt a hű állat vérben fetrengő hulláját, a dulakodás nyomait látva, a legkínosabb valóra ébredtek.
A mély árokból felhalló nyöszörgés, az imáldott Maricza élettelen alakja mindent megmagyarázott.
Az öreg Vaszil a fájlalom súlya alatt eszméletlenül rogyott az ifjú alvezér karjaiba, de csak hamar magához tért, vadul nézett körül s ez alatt irtózatos bosszú fogamzott meg agyában.
Rendelkezett. A szép Maricza holttestét zöld galylyakból rögtönzött nyugágyon emelték a hazatérő munkások a bástya dísztermébe, Danilót pedig gúzsba kötözve vonszolták elő az öreg Vaszilnak martalóczai.
A történet meséje a hajdu böszörményi határhoz tartozó De-Pauli Jeleméri pusztán álló „Csonka toronyhoz" fűződik. E romokat az utas a debreczen-böszörményi országúton, jobb kézről szemléli.
Egy kimagasló dombtetőn mai nap is állanak e romok, a melyeket ha közelebbről vizsgálunk meg, egy templom maradványainak kell fel ösmernünk, de a mely körül — hihetőleg — bástyafalak is állhattak, legalább erre enged következtetni az: hogy a templom környékén csekélyebb ásás mellett a körül futó védfalak alapjaira bukkanunk.
Mikor, melyik évben, és kik építették a szilárd alapon álló templomot?! község, vagy temetkezési hely állott-e eme emelkedett téren, a vagy ezen épület romjainak egyébb rendeltetésök volt-e, s nem csupán az, hogy az egykoron itt élt embereket Isten szent nevének dicsőitése czéljából fogadta kebelébe, a legidősebb emberek sem tudják megmondani, a nép monda pedig nem emlékszik eredetéről.
Esetlen édeskedéssel követte a leányka minden lépteit, hiúz szemekkel őrködött minden mozdulata felett, szerelmi őrjöngése a dühösségig korbácsolta fel minden idegeit.
A szép Maricza félt a borzasztó embertől, kerülte őt mint a szelid bárány a fenevadat, mint a galamb a karvalyt.
Egy szép őszi este — midőn az öreg Vaszil a bökönyi határon portyázott embereivel, — Maricza a bástya szerű épület legmagasabb csúcsán guzsliczája mellett énekelt, hű kísérője „Peko," egy óriási fekete komondor feküdt lábainál.
A gyönyörű dal messze visszhangzott a halmok között, s a hazatérő fáradt munkások andalogva hallgatták a magasból a völgybe áradó dalt.
Egyszerre a dal, — egy halk sikoltással félbe szakadt, — s a magasba nyúló bástya tetején egy sötét alak jelent meg, kinek láttára a leányka megrettent mint a fészkéből felvert madár.
MCBUBU.HU - SZÉP MARICZA TÖRTÉNETE - Írta: Galánffy Lajos, 1884.
Anyit tudunk rólla, hogy a neve „Csonka torony" Igy nevezzük e romokat mi, igy fogják nevezni utódaink mind addig, mig az idő vas foga az enyészetnek induló romokat alapjából ki nem dönti.
E romok délnyugati oldalán, hol a domb emelkedése a leglejtősebb, állott — a mese szerint — egy kimagasló épület, mely egy kör bástyához hasonlított, s a melyben egy Vaszil nevezetű dúsgazdag rácz lakott szeme fényével, leányával a szép Mariczával, kinek szépsége, híre messze földre terjedt.
Üde ajkát örök mosoly lakta, fehér homlokának szép tejutja alatt a legszebb két fekete gyémánt ragyogott, bogár haja dús fürtökben hullott hófehér vállára. Karcsu volt mint a liliom, szép mint a mesebeli tündérleány.
Ennyi szépség, annyi báj sok deli leventének zavarta meg szívét eszét, de legjobban megzavarta a kegyetlen s vad természetű rácz vezér Daniló fejét, ki Vaszilnak, — a boldog apának — kebelbarátja volt és a ki az alsóbb megyékben portyázó táborát oda hagyva, a szép Maricza látására jött e vidékre.
A vad martalócznak elég volt egyszer látni a gyönyörű teremtést, hogy szívében a kiolthatlan szerelem verjen gyökeret, elég volt egyszer a fekete gyémántokba tekinteni, hogy el ne feledje azoknak vakitó fényét, hogy örök rabjává legyen a gyönyörű gyermeknek.
Daniló meghaladta már a férfi kort, elhízott termete, beesett szemei, kérges arcza, dörgő hangja, mind meg annyi tulajdonságok voltak, melyek nem lehettek kedvesek a szép leányka előtt. Tudta és érezte ezt a vezér, de mindezeket ő nem vette számításba, vak volt a szerelemtől, ittas lett a szép Maricza fagyos tekintetétől is, s nem volt más vágya mint övének mondhatni a gyönyörű teremtést, csel, ármány, vagy erőszak adja bár birtokába.
A sötét alak Daniló volt a rácz vezér, kit a dal mámorossá tett, kit a dal a bástyafokra csalt, s a ki nem bírván tovább uralkodni a szívében tomboló vihar felett, a daloló leányka lábai elé vetette magát.
Szeretlek Maricza! Szeretlek az első percz óta, forrón kimondhatatlanul, őrült szenvedélylyel! Szeretlek és imádlak, te vagy egyedüli oltárképem," szeress te is viszont, és én...
Szűnj meg uram! szólt a félénk leány esdőleg.
Igen urad! S ha kell szolgád! Mindened leszek az egész életen keresztül, ha szeretsz! — szólt a vezér még mindig térdenállva, s homlokáról vastag cseppekben hullt alá a veríték, bozontos hajzatát a hűs őszi szél össze vissza kuszálta.
Elég vezér! — válaszolt Maricza, bátorságát vissza nyerve, — te visszaélsz a vendég joggal, tudd meg hogy jegyese vagyok egyik alvezérednek, várom őt, amott porzik az ut — mutat baljával a leányka nyugatnak — kellj fel és távozz... még nem késő... Isten veled.
E nem várt felfedezésre a vezér mint a nyilröptű karvaly a leányka oldalánál termett, átkarolta izmos két karjával derekát s magához szorította őt mint prédáját az orv madár. Előbb az enyém, aztán az övé — ordított a vezér fékvesztett dühében — Daniló — kit a visszautasított szerelem, s e rablott ölelés undok kéjenczczé alakított át, igen! előbb az enyém, s aztán... s kéj-mámortól ittasan vitte könnyed terhét, a karjaiban elalélt leánykát a bástya másik oldalára, hol egy haraszt nyug ágyra vetette, — a leányka e közben feleszmélt, s szemei a martalácz vadul fénylő szemeivel találkoztak. Egy pillanat alatt talpon volt a halálra ijedt gyermek, és ő, ... a gyenge teremtés, dulakodni kezdett a csaták fiával, a rettegett rablófőnökkel.
Egy gyenge nádszál, és egy sok vihart kiállott erős tölgy. Az egyik természet adta ős erejére támaszkodva mosolyogja az ellene irányuló erőmegfeszitést, a másik gyengesége érzetében is daczolja az őt környező vihart.
Melyik lesz erősebb?!
És a szép rácz leány, ki földi kincsét, erényét védte, erősen szembe száll a kéjittas martalóczczal. Dulakodás közben a bástya szélére érnek... hol már a küzdelem fárasztó kezd lenni Mariczára, karjai lankadnak, midőn a kétségbeesett küzdelemtől kisajtolt sikoltásra, az alvó kutya „Peko" felriad, úrnőjét veszélyben látva, a kéjencz nyakába ugrik, éles fogait mártja annak vállába, s marczangolja a haramiát.
Daniló kinjában felordít, bal kezével a drága prédát szorosan magához öleli, jobb kezével pedig tőrét meríti a hű állat oldalába, mely hörögve adja ki páráját.
Vaszil egy három öles magasságú tölgyfakarót hegyeztetett meg, aztán a dühében és fájdalmában ordító Danilót elevenen ráhuzatta, rőzsefát, szalmát, forgácsot rakatott alá, mindezeket leöntötte olajjal, meggyújtotta a rögtönzött máglyát, s megsütötte a pokol fajzatot.
Mikor mindezeket elvégezték emberei, a holdvilág fénye mellett eltemette Maricza jegyesével a kedves halottat, aztán egymás nyakába borultak a közös sir felett és zokogtak fájdalmasan.
Másnap az öreg Vaszil lehányatta a templom tetejét, földig romboltatta lakását, tűzre rakatta drága bútorát, a templom oltárát, beolvasztatta minden aranyát, ezüstjét, leborult utóljára a szép Maricza sirhalmára, s aztán martalóczaival együtt eltűnt a vidékről.
Sírt, bástyát, templomot még inkább szét hányták a hajdúk.
A szép Maricza halálának évforduló éjjelén több éveken keresztül két magas árny jelent meg a „Csonka torony" aljában, nyugtalanul keresni látszottak valamit.
A régi öregek azt rebesgették, hogy az öreg Vaszil és jegyesének hazajáró lelkei azok, kik a szép Maricza sirját keresik.
