Sütő Krisztián: Kalandok a sziklaplatón - 1. Ősök a bronzkorból
Újdonsült barátaim kutatásuk egy másik helyszínére hívnak. Számomra ez biza nagy megtiszteltetés! Szíves-örömest teszek eleget meghívásuknak. A földben rejlő leletek megtalálásra, rejtélyes történetük pedig megfejtésre várnak minket. Szokásomtól eltérően jóval később csatlakozom hozzájuk, így aztán az erdei turistaösvényeken bolyongva, mint tűt a szénakazalban keresem őket. Koordinátákat is adnának, telefonon egyeztetve. Most azonban nincsen szükségem rá. Mondván, úgyis rátok találok erdőjárás közepette. Bevallom őszintén, tévedtem. Én bizony simán elsétáltam volna mellettük, így igencsak meglepődtem, mikor az egyik bokor takarásából nevemen szólítottak. Detektoraik jellegzetes csippanása üdvözöl, zene füleimnek.

Ismét kincsekre leltek a múzeumi engedéllyel rendelkező fémkeresős kutatótársaim, méghozzá nem is akármilyenekre!

Érzékeny műszereiket, elhagyhatatlan ásóikat fákhoz támasztják. Delet üt a közeli falu templom harangja. Ebédidőt tartva egyúttal meghányjuk vetjük a kézről kézre járó megannyi fémlelet rendeltetését. Mondanom sem kell, bizony van köztük néhány, aminek beazonosításához szakavatott régész véleménye szükségeltetik most is. Később aztán, már múzeumba kerülve szakértő restaurátorok pedig eme tárgyak konzerválásában vállalnak oroszlán szerepet, majdani kamarakiállításra készülve... No, de addig is, nézzük csak, mit rejt a föld a mélye eme mesés vidéken...

Legelőször hosszú-hosszú eredménytelen keresőzés után három jelentéktelennek tűnő fémdarab került elő. Mondanom sem kell, ezek adtak újabb lendületet a további kutatáshoz, és bontakozott ki a későbbiekben egy összefüggő történet sorozat a további leletek előkerülése kapcsán, mindemellett az okleveles kutatásoknak is köszönhetően.
Állhatatosságuk tehát meghozta gyümölcsét. Csőszerű, formájú töredék mellől ráadásképpen konzerves doboz aljára emlékeztető, két, éppen összeillő bronz lapka is megmutatja magát. Több ezer évvel ezelőtt itt élt bronzkori harcos rovátkált bronz kardmarkolata és félbetörött, akkoriban tekintély parancsoló, rangot illetve titulust adó úgynevezett tutulusa vajon mire enged következtetni?

Vándorbotomra támaszkodom, behunyom a szemem és már a múltba réved tekintetem... E tájékon az ősembertől kezdve a már fémeket is megmunkáló illirek, kelták, rómaiak, avarok, pannonok, hont foglaló magyarok leszármazottai mind megfordultak...
Pár ezer éve az ereje teljében errefelé terjeszkedő Római Birodalom uralma alá kényszerítette újabb tartományát, a Dunán inneni, már a kelták uralta Pannónia provincia egyik részét. Kisebb nagyobb hatalommal bíró pannon, illir törzsek fent maradtak mellettük továbbra is  eme vidéken. Az őslakosok, mint például a bronzkori népek ükunokái korántsem örültek az őket először legyőző vaskori kelták megjelenése után az újabb hódítók ez irányú világuralmi törekvésének.

Két választásuk maradt:
Vagy megszöknek, elmenekülnek, és a rokon bakonyi törzseknél kérvén menedéket, élhetnek tovább. Hiszen azokban a rengeteg erdőségekben a hegylakók ellenében a római légiók stratégiája, mértani csapatmozgásai, zárt alakzatai mit sem értek. Az ismeretlen zordon hegyek között nemcsak itt és biza nem egy esetben szenvedtek csúfos vereséget a hódítók. Elkerülték messze eme vidéket tehát, s ennek tudatában a hegység körül telepedtek csak le, és így maradt fent hosszú időn keresztül a bronzkori népek utolsó mentsvára. A Bakony bizony bevehetetlen földváraival, magaslati telepeivel, telljeivel állam az államban létezett egykoron.

Második lehetőségük pediglen mi más lett volna? Utolsó csepp vérükig megvédelmezik szeretett szülőföldjüket. Azonban be kellett látniuk, a szervezett haderő ellen semmi esélyük sincsen ezen a szelíd vidéken. A rómaiaknak különösen fontos volt a hadi siker. Eleve otthonosan érezték magukat itt, a Balaton környékén. Megtermett a szőlő, a gabona itt éppúgy, mint Itáliában. Szülőföldjükre emlékeztette őket, így aztán gombamód épültek fel villáik a napsütötte lankás domboldalakon. Hosszú, több évtizedes katonai szolgálataik után nem egy légiósuk is itten telepedett le, a Birodalomban hivatalnoki teendőket ellátó főuraságok mellett.

Így aztán talán érthetően a mai kor embere számára, ha javarészük behódolt az új hatalomnak, felvéve nem egy esetben a rómaiak vallását, és így váltak szépen lassan teljesen romanizálódó, adófizető őslakosokká. Őseikhez kapcsolódó évezredes hagyományaikat, hitüket ezzel elvesztették.
Pár kivételes eset akadt azonban. Az itteni ősi törzs kultikus helyként úgymond bálványkőként tisztelt szent szikláját mindenáron meg akarta védeni... A törzsfő, miután meghallgatta a vének tanácsát, jutott erre a végső elhatározásra... nem a megadás és nem is a behódolás mellett döntött.

A harcra készülvén ősi Nap istenükhöz fohászkodtak kelet felé fordulva, hajnalhasadáskor. Azonban tudtukon kívül eme napon nemcsak a várva várt napfelkelte festette vörösre a hófehér sziklafalakat…

Baljós árnyak azonban nem kisértették most őket! Éppen ellenkezőleg: Győztes csatának előszelét érezték. Őszinte áhítattal fordultak az égboltozat és a vizek szent madaraihoz, a nyári napforduló alkalmával. Kedvező előjelnek vélték északról a bakonyi sasok, délről a balatoni vadkacsák egyidejű megjelenését. Előbbiek felettük lassan keringve repültek mind magasabbra. A búvármadarakként tisztelt vadkacsa csapat pedig éppen ellenkezőleg, leszállni készült. Félkört leirva minden egyes tagja hatalmas csobbanás kiséretében tűnt el a szikla alatt eredő hét forrás tóvá egyesülő csodaszép vizének szine alatt. A törzs előljárói áldozást követően áldomásra emelték kupáikat. Sámánjuk körbejárt, s töltött mindenkinek madárfejű üstjéből dobok és emberméretű kürtök ősi rigmusárától kisérve.

Nem sokkal ezután sor került az összecsapásra. A római légió felderítői kilesvén az őslakosok sokadalmának készülődését, parancsnokuk rajtaütésükre adta ki parancsát. Meglepetésszerű támadásuk a délelőtt folyamán nem hozta meg a várt sikert. Hiába vetett be tapasztalt stratégaként nagy haderőt és mindenféle trükköt. A törzs harcosai hősiesen helytálltak, telepüket utolsó leheletükig védték. Lovasaik ismerve a környező völgyeket, ellenfelük hátába, oldalába kerülve mindent elsöprő támadásaikkal arattak hadi sikereket. A meredek sziklafalak pedig természetadta várfalként álltak ellen a rohamnak. A fennsík felől megerődített földvár sáncait sem tudták áttörni a cohorsok. Soraikat egyik oldalról kő, másik oldalról nyílzápor tizedelte. Az i-re a pontot végül lovas különítményük rakta fel. A római légió parancsnokát testőreivel együtt foglyul ejtették. A csata kimenetele innentől már nem volt kétséges.

A parancsnokhelyettesnek mindezzel szembesülve, gyorsan kellett döntenie. Az ellenfél hősiességét és elszántságát látva, mindkét oldalon jelentős emberveszteséggel szembesülve, itt és most kivételt tett. Minden tekintetben. Visszavonulót rendelt el.

Jól tudván, ennyire közel az oly kedvelt balatoni villagazdaságokhoz, ellenséget nem tudhat a háta mögött. A túszok kiszabadítására is lépéseket sürgetett. Római előljárójával, a helytartóval békés megegyezést akarván, saját maga látogatott el a törzshöz, pár nap múltán. Az esztelen vérontás helyett béke köttetett. Az egyezség szerint váltságdíjat túszaikért nem kértek, sőt mi több adófizetőivé váltak a Római Birodalomnak.  Egyúttal azonban megtarthatták vallásukat, hitüket, és őseik hagyományai szerint tovább élhettek még pár száz éven keresztül, egymás mellett, békességben.

A törzsfő ünnepélyes keretek között nyújtotta át a fogságából kiváltott légió parancsnokának kardját. Tutulusát, rangját jelképező fejedelmi jelvényeit apró darabokra törték ezen alkalommal, és ezzel egyszersmind elásták a csatabárdot. A békét megpecsételvén régi szokás szerint az apró darabkákat a szent szikla kilátópontján tisztelettel helyezték el a földbe, reményeik szerint örökre. Itt ezentúl is minden ősszel, a holtak napján, megemlékezhettek hősi halottaikra, a lemenő nap fényében, nyugatra tekintvén. A harcokban elesettek halomsirmezeje alant a völgyben folyó patak túloldalán pontosan idelátszik mindmáig…

Jópár emberöltő múltán elkezdett halványodni a régiek emlékezetének lobogó lángja, a körbetelepült római telepek és villák illetve szentélyek sokasága miatt. Alig-alig pislákolt, de ki nem hunyt soha. Úgyhogy a  rómaiak számítása félig vált csak be. No, de ez már egy másik történet, más leletekkel… Máris folytatom!

Vándorútra fel!
MCBUBU.HU - Sütő Krisztián: Kalandok a sziklaplatón - 1. Ősök a bronzkorból 2021.
1. Ősök a bronzkorból - Tutulus