Sütő Krisztián: Vándorútra fel - Évezredek kegyhelyei
Északnyugat felől kitartóan böjti szelek fújnak már hetek óta. Szélcsendes zugot keresve utam során, most olyan helyre jutok el sejtésem szerint, ahol a madár is csak ritkán jár. Kihalt vidék a szó szoros értelmében.

Most azonban a látottak alapján meghökkenek.

A völgyben szerteszét látszólag céltalanul lófráló emberekre figyelek fel. Mint apró hangyák, járnak fel és alá. Mintha kaszálnának, na de kora tavasszal kaszálni? Jobban szemügyre véve őket, távcsövemet szememhez emelve, fejemhez kapok! Hát persze! A közösségi fémkereső csoport tagjai régész felügyelete mellett detektoraikat lengetve kutatják a földben rejlő leleteket!

Egyszercsak elkezdenek felém közelíteni a szélrózsa minden irányából, a hajdani római villa területéről… Földútra értem éppen ki, fiatal, sűrűn betelepített fenyveserdő lankáin átvágva, közelemben patak csörgedezik. Körbenézek!  Vajon mit keresnek éppen itt? Vajon mi keltette fel érdeklődésüket? Míg ideérnek, gondolataimba merülök hát, vándorbotomra támaszkodva…

A forrás felett a bakonyi hegyek irányában hozzájuk képest méretben eltörpülő, jelentéktelennek tűnő domb magasodik. Ippeg a tövébe érkeztem meg az imént. A domb innenső oldalában kisebb földhuplik helyezkednek el látszólag véletlenszerűen. Avatott szem rendszert fedezhet fel közöttük. A tumulusokban – az Alföldön kunhalmoknak nevezett - halomsirokban itt nyugodnak a bronzkori vitézek, itt alusszák örök álmukat!

A sok csatából győztesen kikerülő törzsfők harctetteit életük során harcostársaik elbeszélése alapján szorgosan gyüjtötték a nemesi költők. Már életükben megünnepelték győzelmeiket, mégpediglen napokon át együtt vigadva! Már akkor elkezdték megénekelni hőstetteiket!
MCBUBU.HU - Sütő Krisztián: Vándorútra fel! Évezredek kegyhelyei 2021.
Aztán ha elérkezett az idő, és elpártolt tőlük a szerencse, vagy ha erősebb, netán  ügyesebb ellenféllel akadtak össze, még akkor sem hátráltak meg! Nem, nem, soha! Tudták, a véget elkerülni úgysem lehet, így hát halált megvető bátorsággal küzdöttek életük végéig! Nemegyszer halálos  sebet kapván, a csatateret elhagyva már földvárukban csendesen virrasztottak mellettük társaik éjszakákon át. Nappal pedig könnyes szemmel siratták őket, a haldoklóknak lelki megnyugvást adva ezzel.

Haláluk után az énekes bárdok hőskölteménye messze szállt a több napon át tartó halotti torokat megülvén. A túlvilágra bőséges áldomással indították útnak lelküket földi maradványaik mellől. Fegyvereik, a kardok, tőrök, lándzsák is helyet kaptak sírjaikban, használhatatlanná téve mások számára. Összetörték őket ősrégi szokás szerint. Hatalmas halotti máglyát raktak, s mikor másnap reggelre mindez porig égett, földet hordtak rá, óriási földhalmot. Ezért nevezik halomsírosnak is eme temetkezést.

A fent említett tumulusok közül két egymás mellett álló  halom  azonban egy-egy kakukktojás. Ezer év és még egy évezred után emeltetettek. A bronzkor után készültek, egyike a rómaiaknak köszönhető. Belakták ők is az akkor éppen lakatlan völgyet. A régmúlt romjait felkutatva, forrásokra, utakra leltek, így aztán letelepedésre alkalmasnak találtatott ismét a telep, immáron római villa formájában. Tegulákkal- cserepekkel fedett építményei több évszázadon keresztül nyújtottak biztonságos lakhelyet, dús füvű rétjei, zsíros földjei pedig biztos megélhetést nyújtottak számukra. Az őslakosok mondáit meghallgatva jól ismerték a régiek szent helyeit…

Így a továbbra is tiszteletben tartott bronzkori halomsírok szomszédságában, római isteneiknek kőből faragott feliratos oltárt emeltek a közeli domb oldalában. Áldozatot mutattak be nekik rendszeres időközönként, céljaik elérése, bőséges termés, gyermekáldás érdekében fogadkoztak. Vallásuknak megfelelően, kegyérméiket, a közeli római, mai szóval illetve úgynevezett „ipartelepen” vert votivjaikat pedig csak ezután helyezték el oltárkövük két oldalán, rövidebb-hosszabb imát mormolván. Eleget téve ezzel Isteneiknek tett igéreteiknek, és fogadalmaiknak. Az itt élő emberek lelkében mélyen gyökerezett szőlőtermő vidék lévén a szőlő és a bor kultusza. Azonban az erről némán tanuskodó Liber isten és párja Libera istennő tiszteletére állított oltárkövük eltűnt az idők forgatagában. Mint ahogyan sokminden más is, itt, Pannónia provinciában, miután leáldozott szerencsecsillaga a hatalmas Római Birodalomnak. Bálványköveik mára csak múzeumokban fedezhetőek fel immár, néhány kivételtől eltekintve...

No, de szaladjunk annyira előre az időben! Időzzünk még picinykét a múltban!

Bálványköveiket -légyen az sirkő vagy oltárkő, határjelként, falazóelemként, sőt mi több ismételten másodlagos sírkőként is felhasználták bizony még pár száz éve! A rómaiak évszázadok alatt az időjárás viszontagságainak kitett, gazdátlan, akkorra felismerhetetlenné váló oltárát itt példának okáért beépítették egy lakóháznál jóval nagyobb épületbe. Kőtemplom helyét jelzi az előzőekhez képest jóval kövesebb, második földhalom. Jóval távolabb helyezkedik el a többitől.

A rómaiak bukása után legközelebb a középkorban virágzott fel ismét a hajdani gazdaság. A falvacska vallási központja nádtetős lehetett. Eme épület  földhalom szerű maradványait láthatjuk most viszont. Tűzvész után megmaradt falainak köveit rég széthordták a környékbeli falvak és szőlőhegy újra ide települő lakói, így aztán mára legfeljebb  csak pár rozsdás szeget lehet itt találni.
Ugyanis a tetőn javarészt a rögzítéseket, toldásokat is úgynevezett facsapolással oldották meg az ácsmesterek. Ezek mind elégtek, mondhatni a földdel váltak egyenlővé a mohácsi vész utáni vérzivataros időszakban. Pontosabban 1529 augusztusában… A török szultán seregei ekkor újra betörtek a Dunántúlra. Bár a török hadak főerői Budán és Győrön át Bécs felé nyomultak előre, a portyázó török akincsi és csarkadzsi lovasok a Balatonig, és Veszprémig elkószáltak… Ekkor már elérhették Gelemért és Szöllőst is, mivel Veszprémig feljöttek. Vékony hamuréteg jelzi a partoldalban a tűzvész nyomát! Összetörött harangját beolvasztották ágyúöntés céljából. Menekülés közben a nagy sietségben itt hagyott világi és egyházi kincseit mind elrabolták.

Két darab igazi különlegesség kivételével! A falu plébánosa ugyanis annak idején a támadás előestéjén rossz sejtelmektől gyötörve körbejárta templomát. Rosszat sejtve összevonta szemöldökét. A távolban mintha a megszokottnál is jóval valószerűtlenül korábban pirkadna! Megértette a jelet! Ezekben a vészterhes időkben ez csak egyet jelenthetett. Félreverte a harangot, ezzel figyelmeztetve mélyen alvó egyházközsége lakóit és egyúttal a környékbelieket a veszélyre. Nem sok idejük maradt a menekülésre, és tudták jól, életük most forog igazán veszélyben, hiszen a félrevert harang messzehangzóan kongó vészjele meghiusította a szomszédos falvak meglepetésszerű lerohanását. A török sereg portyázói ennek hallatán kaptak igazán vérszemet, és kegyetlenül megtorolták eme a cselekedetet.

Míg értékeiket, legszükségesebb holmijaikat hamarjában összekapkodták, a szent ember imára kulcsolta kezeit, felnézett az égre majd még egyszer életében utoljára belépett sekrestyéjébe. Sebtében szütyőjébe rakta a hordozható, kisebb kegytárgyakat. Könnyes tekintete két nagyobb, igazán  míves tárgyra esett végül. Az úgynevezett Limoges-i tipusú kancsók nagy értéket képviseltek akkoriban, mind szakrális, vallási mind világi oldalról nézve. Messzi földről, francia honból származtak. A vésetekkel illetve zománcberakással díszített bronz tárgyak két fél darab gondos összeillesztésével készültek, így alkottak egy-egy egész kancsót... Hosszú utat megtéve, itteni kegyúri adományként kerültek ide.

Elgondolkodott. Ha csak egy pillanatra is. Méretük miatt menekülésében bizonyosan hátráltatnák, és az biza végzetes lehet… Azonban gondolkodásra kevés ideje maradt, cselekvésre pedig még kevesebb. Hirtelen ötlettől vezérelve gondosan posztóba tekerte hát mindkét kancsót, majd ásóval a kezében tűnt el takarásban, templomának fala mellett egészen rövid időre...

Dolga végeztével pisszenés nélkül reverendáját sebtében durva darócruhára cserélve, csatlakozott gyülekezetéhez. A főtéren gyülekezvén hamarjában a közeli, biztonságot nyújtó erdő felé vették az útirányt. Másnap reggel hozzájuk hasonló menekültek után portyázó, illetve éppen rájuk vadászó, bosszúra szomjas szpáhik karjaiba futva soha nem térhettek vissza kedves szülőfalujukba. Mind egy szálig lemészárolták őket. Puszta maradt, elnéptelenedett örökre eme régesrég óta oly kedvelt lakott hely! A török felégetett mindent!!!

Vándorbotomra támaszkodva, ismét körbepillantok! A kutató csapat tagjai már körbevesznek, régmúlt időkről kérdeznek, én pedig mesélni kezdek. Egymás után indulnak el a halmok felé. Egyhamar műszereik csipogásától hangos a máskor oly csendes örökzöld, a régmúlt titkait őrző fenyves. Hallgassd csak! Most fülünkbe susogva suttogja titkait! Pár évtizede az itteni dolomitkopárokra telepített erdő szétszántott halmaiból történelmi idők néma tanúi látnak ismét napvilágot!

Óriási hőtől meggörbült bronzkori törött kardpengék, kések, csavart bronztűk, kicsinyke dombornyomott érmék, a római votivok, és fa telepítéskor eke sértette, finoman megmunkált, díszes kancsó kerülnek szépen sorjában egymás után a felszinre, évszázadok, évezredek elmúltával. Mindmegannyi, immáron tárgyi lelet gazdagítja a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményét, és tárja fel az amúgy ismeretlenül feledésbe merülő múltját e tájnak!

A fellelhető bálványkövekről sem feledkezem ám meg,
legközelebb felkeresünk még jópárat, igérem!

Évezredek kegyhelyei egy helyen!
Vándorútra fel!